2015. október 8., csütörtök

Je t'aime, maman - őszintén a kétnyelvűségről

Brüsszelben abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ha akarjuk (és megtehetjük), akkor akár magyar iskolába is járathatjuk a gyerekeinket. Mi (és még sokan mások) nem ezt az utat választottuk. De amennyire biztosak voltunk abban, hogy jót teszünk a gyerekünkkel, annyira nem számítottunk rá, hogy a kétnyelvűsége ilyen nagy hatást fog gyakorolni az életünkre.
Kisebbik fiúnk alig múlt egy éves, amikor Brüsszelbe költöztünk. Gyakorlatilag az első magyar szavakkal párhuzamosan tanulta meg az első francia szavakat. Jelen pillanatban ő beszél legjobban franciául a családban, és a legrosszabbul magyarul. Nem vét nagy hibákat, - habár néha kicsit franciásan kerülnek a ragok a szavak végére, pl. 'ez minek való', 'ez mire való' helyett, vagy 'nagyon elszédültem magam' -, de időnként érződik, hogy nehezére esik magyarul beszélni. Erőfeszítésbe telik neki a megfelelő szavak megtalálása, és inkább csak legyint, hagyjuk, most nincs kedvem elmondani. Próbáljuk bátorítani, hogy akkor mondja el franciául, de arra nem hajlandó. Ez egész kicsi kora óta jellemző rá: iskola=francia, otthon=magyar. Ehhez megrögzötten ragaszkodik.
Nem tud tökéletesen magyarul, mint ahogy nem tud tökéletesen franciául sem. Már látjuk, hogy egy picit mindig le lesz maradva a hasonló képességű frankofón gyerekekhez képest. Mindig eggyel több hibája lesz a tollbamondásokban.
A vicceket sem érti magyarul. A múltkor filmezett a család, mindannyian nevettünk egy szóviccen, ő pedig csak nézett értetlenül. Nem értette, hogy min nevetünk. Ilyenkor mindig szakítunk rá időt, hogy elmagyarázzuk neki, még akkor is, ha három mondat után már szemmel láthatóan elveszíti a fonalat. Nem akarjuk, hogy kirekesztettnek érezze magát.
Azt is érdekes megfigyelni, hogy hogy váltogatja a két nyelvet. A nyári szünetet a testvérével együtt általában Magyarországon tölti. Az első pár napban még csöndes, sokat gondolkodik, a magyar gyerekekkel szemben kicsit félénk. Szinte látni, ahogy dolgoznak a fogaskerekek az agyában, próbál átkapcsolni a magyar nyelvre. Aztán egyszer csak kivirul. Nyár végére, általában pont akkor, amikor már jövünk vissza Brüsszelbe, már nagyon magabiztos. Soha nem halljuk őt annyit csacsogni magyarul, mint nyár végén. Eleinte mindig úgy éreztem, mintha ilyenkor egy egészen más kisfiú lenne. El kellett telnie némi időnek, mire helyretettem magamban: ez is az én fiam. Meg az is, aki olyan magabiztossággal kommunikál a frankofón gyerekekkel (és szüleikkel is!), ahogy én valószínűleg soha nem fogok.
Szintén komoly kihívás, hogy a tanulásban szinte alig tudunk neki segíteni. Ha valamit nem ért, hiába is próbáljuk magyarul elmagyarázni, nem sokat ér. Általában csak jobban összezavarjuk. Tudomásul kell vennünk, hogy ő még az olyan univerzális tudományokat is, mint például a matematika, teljesen más oldalról közelíti meg. (Még élénken él bennem, amikor egyik este tízkor kétségbeesetten próbáltam keresni egy videót, amiben francia nyelven magyarázzák el az osztás műveletét. Szerencsére találtam ilyet, hála a youtube-nak.)
És akkor még nem beszéltem a girbegurba kézírással megírt, hibáktól hemzsegő tábori képeslapokról, amikről lerí a gyerek lelki vívódása: a szüleimnek kell írnom, de nem azon a nyelven, amin velük kommunikálni szoktam.
Anyák napjára is franciául írt nekem verset. Emlékszem, hogy izgult, amikor átadta. Szerintem attól félt, hogy nem fogom megérteni. Nem akartam csalódást okozni neki. Csak este vettem elő a szótárt, miután ő már lefeküdt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése