Párizs örök

Szerző: Pápai Mónika

Hat éve jártam először Párizsban. Éppen itt volt nálunk anyukám, ha jól emlékszem őszi szünet volt, és egy nap egyszerűen csak elhatároztuk, hogy átruccanunk Párizsba. Csak így. Összecsaptuk a sarkunkat, mint Dorothy az Ózban, és máris a fények városában találtuk magunkat. Elképesztően büszke voltam magamra, amiért az új életem úgy hozta, - másfél éve laktunk akkor Brüsszelben - hogy Párizs karnyújtásnyi távolságra került tőlünk. Az pedig, hogy anyukámmal együtt élhettem át ezt az élményt, mindennél többet jelentett nekem. Két kicsi gyerekkel a lehetőségeink szűkösek voltak, így nem állítom, hogy túl sokat megtapasztaltam a párizsi életérzésből, de ahhoz éppen elég volt ez az első randevú, hogy akarjam a másodikat.

A második találkozásunkkor már sokkal felkészültebb voltam. A francia nyelv már nem volt ősellenség, a gyerekek már képzett városlátogatók voltak, és ezúttal kicsit hosszabb időt adtunk magunknak az ismerkedésre. Négy nap, három éjszaka a Montmartre-on.

A ház, amiben az apartmanunk volt, olyan szagot árasztott, mintha azóta nem takarították volna ki, hogy Baudelaire 1850-ben kiköltözött belőle. Négy főre csak három párna jutott, az alattunk lévő étteremben pedig mindig akkor indult be az esti műszak, miután lefeküdtünk, így alvásról szó sem lehetett. Na, de ki az a puhány, aki aludni megy Párizsba?

Reggelente a kutyakakit kerülgetve elvonszoltuk magunkat Amélie kávézójába, és a croissant meg a tejeskávé után mindjárt sokkal szebb színben láttuk a világot. Megmásztuk a Sacre Coeur-t, sétáltunk a Marais negyedben, aztán, csak hogy a turisztikai látványosságokat is letudjuk, felmásztunk a Notre Dame tetejére és beálltunk az Eiffel torony alatt kanyargó végeláthatatlan hosszúságú sorba. De az igazi élményt nem ezek nyújtották. A Montmartre kis utcáin csatangolva, ahol minden kapualjnak és minden tűzfalnak saját története van, az embert egyszeriben magával ragadja a város esszenciája. Egyszerre megértettem, hogy miért Párizs az írók, festők, zenészek fellegvára, és miért jönnek ide azok, akik a saját közegükben valamiért nem lehetnek azok, akik lenni szeretnének. Párizs inspiráló, Párizs toleráns, Párizs maga a szabadság.

Ugyanakkor, ha jobban belegondolok, nem is az a lényeg, hogy ami történt, az éppen Párizsban történt. Tulajdonképpen mindegy. Talán nincs is semmi más célja ennek az írásnak, csak hogy elterelje a figyelmemet arról, amire péntek este óta megállás nélkül gondolok, és hogy ameddig csak lehet, elodázzam a pillanatot, amikor oda kell állnom a gyerekeim elé, és el kell magyaráznom nekik a történteket. Holnap iskola, én pedig szeretném, ha a mi verziónkat hallanák először.

Kicsit hatásvadász módon, egy idézettel fogom zárni ezt az írást. Hemingway önéletrajzi regényében, a Vándorünnepben, a Párizsban eltöltött éveiről ír, és micsoda véletlen, hogy éppen Göncz Árpád fordította magyarra.

A könyv utolsó sorai ezek:

"Párizs örök, s azok emlékezete, akik ott éltek, más, mint bárki másé. Újra meg újra visszatérünk, bárhonnan, bármennyit is változott Párizs, és bármilyen nehéz - vagy könnyű - volt odajutnunk. Érdemes volt visszatérnünk, mindig busásan visszakaptuk, amit magunkkal vittünk. Valamikor réges-régen, amikor még nagyon szegények voltunk, és nagyon boldogok, ilyen volt Párizs."

Azt kívánom, hogy mindannyian úgy emlékezzünk Párizsra, ahogy megismertük, és ne úgy, ahogy most a hírekben látjuk.